Első alma

Első tejpép

Bécs

Na, ez úgy kezdődött, holgy múlt héten anyukám elvitt meglátogatni a Blankát és az anyukáját. Dumcsiztunk a Blankával és elmesélte, hogy ő az anyukájával és az apukájával mostanában elég sok időt töltött el egy Bécs nevű helyen és neki az kafecosan nagyon bejött. Kérdezte, hogy miért nem megyünk mi is? Kicsit elgondolkodtam rajta, hiszen azért én még elég kicsi vagyok (5 hónapos), de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy miért is ne? Mi bajom eshetne? Úgyhogy a Blanka megbeszélte anyukájával, hogy kölcsönadják nekünk azt a lakás nevű helyet, ahol én majd tudok fürcsizni és bubuzni.

Pénteken reggel indultunk - volna -, de én egy kicsit azért természetesen felborítottam a tervezett menetrendet, mert a reggeli alvásom jól elhúzódott, így csak olyan dél körül tudtunk kihajózni. Jól viselkedtem az autóban (most már tudom, hogy így hívják a fém, sok ablakos izét), gondoltam nem veszem el anyáék kedvét a kirándulástól már rögtön az elején!!!!! Kicsit aludtam is és utána hallgattam egy nénit, majd hirtelen egy bácsit, akire én nem nagyon emlékszem, hogy beszállt volna velünk az autóba, és aki állandóan azt mondogatta, hogy újratervezés.... Szerintetek? Apa viszont nagyon szereti ennek a néninek és bácsinak a hangját, mert azóta is, ha beülünk az autóba, engedi, hogy dumcsizzon nekünk. Nagy utazásunk közepette egyszer csak megálltunk, kiszálltunk és bementünk egy házba, aminek nagyon sok ablaka volt, és nagyon sok autó állt benne. Apa azt hajtogatta, hogy ő itt elég sok időt eltöltött régen, még mielőtt én megszülettem volna, és nézzek nagyon jól körül, mert egyszer majd én is ilyen autókkal fogok foglalkozni. Majd megyek és segítek neki. Haha! Mert ő ezt így elképzelte, arra nem is gondol, hogy ebbe talán nekem is lesz némi beleszólásom! De azért persze körülnéztem, és nagyon élveztem, hogy sok-sok néni és bácsi vesz körül és mosolyognak rám. Úgyhogy visszamosolyogtam. A szüleim szerint nagy társasági emberke lesz belőlem, mert ha nénik és bácsik között vagyok, akkor nagyon jól érzem magam. Na azt hiszem, itt most fejen találták a szöget. Hiszen, miért is ne érezném jól magam, amikor mindenki velem foglalkozik és mosolyog rám. Buta, aki ezt nem szereti!

Ezután visszaültünk az autóba és meg sem álltunk Bécsvárosig. Ott, rögtön, ahogy megérkeztünk, elmentünk egy nagyon nagy házba, ahol nagyon sok ember volt és kicsi kocsikat tologattak, amibe mindenféle dolog bele volt pakolva. Nekünk is lett egy ilyen kicsi kocsink, abba raktak bele engem is. Eleinte nagyon élveztem, hogy annyi minden színes, hangos, szagos dolog vesz körül engem, de, amikor már körülöttem is halmokban álltak ezek a dolgok és egyébként is kezdtem álmos és éhes lenni, akkor kicsit nyűgös lettem. Apa jó fej volt, mert ilyenkor mindig próbált nyugtatgatni, odatolt egy-egy polchoz, ahol mindenféle színes dolog volt, és mesélt róluk, hogy mik azok. Így már mindent tudok a szőrös tesóknak adandó ételekről meg az úgynevezett kávé italról. Még azt is elmesélte, hogy hány fajta kávé létezik, és hogyan lesz ilyen négyzet alakú színes doboz belőle. Mert apa okos!!

Szóval, ezt a kirándulást megúsztam, és indultunk a kölcsönlakásba. Nagyon gyorsan odataláltunk a dumcsis néni segítségével és én ott már kidőltem. Elfáradtam.

Másnap arra ébredtünk, hogy esik a víz az égből. Persze apa ezt is elmagyarázta nekem, hogy mi ez a víz (esőnek hívják) és azt is, hogy ez hogyan keletkezik. Mert apa okos!! Mivel ilyen vizes volt az idő, úgy döntöttünk, hogy csak a környéken sétálunk egyet. Hideg volt, ezért anya rámadta az új piszkos, kicsi jegesmaci jelmezemet, sőt még a kocsimra húztak egy büdös, átlátszó cuccot. Jó meleg lett így! Sétáltunk egy órácskát, megnéztük az Öreg Dunát. Aztán hazamentünk, mindannyian aludtunk egy kicsit, és mire felébredtünk, kisütött a nap! Úgyhogy bementünk a Bécsváros közepébe. Apán utaztam, mert azt sokkal jobban bírom, mint a babakocsit, és ezt az üzenetemet anyáék szerencsére már fogták! Nagyon izgi volt ez a séta, bár eleinte nem értettem, hogy miért is utaztunk több órát azért, hogy lássunk egy ugyanolyan várost, mint ami tőlünk 20 percnyire van! Na jóóó, kicsit tisztább, kicsit sokkal inkább gondolnak az olyan gyerekekre mint én, és a szüleikre, az autók nem száguldoznak úgy és odafigyelnek egymásra és a gyalogosokra, ja és tök más szavakat használnak mint otthon. Anya, képzeljétek néha hasonult hozzájuk, mert ugyanazokat a szavakat használta. Én ezeket nem értettem és azt se, hogy hogyan tudta ezeket ilyen gyorsan megtanulni. Hiszen még csak másfél napot töltöttünk el itt! Pfffffúúúúúú!

Vasárnap aztán tényleg csudiszép idő volt: hétágra sütött a nap. Délelőtt még gyorsan átkirándultunk a Duna Szigetre (ide már sajnos babakocsival mentünk), nézelődtünk, sétáltunk, és én még egy kicsit aludtam is. Aztán visszamentünk a lakásba, anyáék gyorsan összecsomagoltak és elindultunk hazafelé, ezért gyorsan be is aludtam. De legnagyobb meglepetésemre fél óra után már megint megálltunk, engem felkötöttek apára és egy olyan helyre sétáltunk, ahol megint nagyon sok néni és bácsi volt mindannyian egyfelé bámultak. Ezért mi is odamentünk, és skacok, tudjátok mi volt ott? Rengeteg icipici ház és egy kicsi Duna! Ezek hogy mehettek össze ilyen gyorsan? Hiszen fél órával ezelőtt még normális méretűek voltak! Lehet, hogy kimosták őket? Na mindegy, sokáig nem gondolkoztam a dolgon, mert elég fáradt voltam, úgyhogy visszaültünk az autóba, és most már tényleg hazafelé indultunk. Én egészen Győrig aludtam, ott megéheztem, kaptam enni és onnan kezdve hazáig elég rossz kedvem volt. Apáék nem igazán jöttek rá, hogy mi volt az oka, azt hajtogatták, hogy a pocakom fáj vagy kényelmetlen az ülés, máig sem tudják, hogy mi volt a bajom. Mindenesetre olyan hangosan üvöltöttem, hogy mire hazaértünk berekedtem. Nem is kellett sokáig altatni anyának!

De úgy egészében véve, mégiscsak jó helyre vittek, és megígértem nekik, hogy máskor is eljövök velük.

Csövi, Mukk

Baba úszás

Sziasztok!

Ma átvertem a szüleimet.... hihi.

Elhatározták, hogy elvisznek engem baba úszásra, mert szerintük én azt szeretni fogom, hiszen az esti fürdéseket nagyon szeretem a kiskádamban. Elmentek megérdeklődni, hogy milyen előfeltételekkel tudnék én oda járni. 3 hónaposnál idősebb babák, mindhárom kötelező védőoltással a combjukban és a körzeti doktor néni igazolásával mehetnek, ez volt a válasz. Én mindegyiknek eleget tettem. Ja, és még edzeni is kellett előre: az elmúlt egy hétben minden este jóóóóó hideg vízben kellett fürdenem. Nem volt fincsi! Ezt még egyszer visszakapják! Meg is mondtam nekik az első két alkalommal, hogy ez nekem nagyon nem tetszik, de nem akartak megérteni. Ja, és ráadásul apa többször is lelocsolta a fejemet ezzel a hideg vízzel, én pedig csak úgy kapkodhattam utána a levegőt! Azt mondta apa, hogy ez a búvárreflexem. Ja, biztos, ő tudja, mert az én apukám nagyon okos!!! Na szóval, miután elég sok időt ordítással töltöttem ezen szeánszok alatt, a szüleim úgy gondolták, hogy tőlem fog visszhangozni az egész uszoda.

Hát nem! Tévedtek. Nekem nagyon bejött ez az úszás dolog! Vicces nagyon.

A reggel 9 órás csoportba járok. Egyelőre még nem egyedül megyek be a vízbe, apa is bejött velem, de szerintem nem kell sokáig túlzásba vinni ezt a tyutyujgatást... Anya is bejön velünk legközelebb, ha megyünk, megígérte, és akkor ketten tyutyujgatnak. Szerintetek nem ciki? Most csak a medence szélén állt és valami kis ezüst színű dobozkával a kezében ugrált össze-vissza és állandóan a nevemet mondta és mosolygott rám. Néha visszamosolyogtam, amikor nem a vízre kellett koncentrálnom. Apával nagyon jót játszottunk a vízben: nagyon hamar elfeledtette velem, hogy ez még a szoktatós víznél is egy kicsit hidegebb és persze nagyobb volt. Mondjuk egy kicsit furcsán nézett ki apa: valami fekete izét növesztett a fejére! Kis időbe telt, amíg egészen biztos voltam benne, hogy ez valóban ő. Egy néni, akinek szintén ez az izé ott volt a fején, nagyon sokat beszélt hozzánk, kicsit már uncsi volt, de állítólag ez kell, hogy tudják az apabácsik és az anyanénik, hogy hogyan kell velünk a vízben foglalkozni. Apa megint lelocsolta a fejemet a búvárreflexem miatt (azt hiszem ennek a fejemen kell lennie, mert ugye azt locsolgatja mindig), és nagyon örült annak, hogy nem sírtam. Annyira örült, hogy többször is megismételte. Én egyszer sem sírtam. Tök jó fej vagyok, nem? Aztán jött egy másik néni, az kivett engem apa kezéből - már ez a része nem tetszett a játéknak - és bemerített a vízbe. De ez azért már túlzás volt! Én erre nem voltam felkészülve! Még soha de soha nem történ velem ilyen! Úgyhogy nem kellett engem félteni: a 120 dB-t kiengedtem a torkomból. Nem is maradtunk ezek után sokat a vízben, gyorsan kivett engem anya a vízből, az ő karjában már nagyon fincsi volt.

2 hét múlva megyek megint, megengedtem, hogy vegyenek nekem egy bérletet, adok még egy esélyt, hátha legközelebb jobban átgondolják ezt a merítős dolgot....

Csövi, Mukk